Hát, én nem tudom, hogy ezt olvassák-e, de meglehetősen valószínűtlennek tartom, hogy:
1. jutna ilyesmire idejük,
2. érdekli őket,
3. tudják, hogy ez magyar,
4. tudnak is magyarul.
Igen cudar hely ez a világ, egyetértünk ebben. Sok kegyetlenséget láttam és látok, de azt az egyet elképzelni nem tudom, hogy valakit, mondjuk Ohio-ban azzal büntessen a Teremtő, hogy az ehhez fogható postok-ra reagáljon tevőlegesen.
Ilyen nincs.
Viszont egyszer már panaszkodtam ezen a helyen. Na, az a probléma soha többet nem jelentkezett.
Most meg, begyorsult a website. Direkt az anyám gépén nézem, ugyanazzal a Net-kapcsolattal, és tényleg gyors. Az előzményeket tekintve baromira az. Leellenőriztem az összes oldalt, olyanok mint a méhkas: tökre meg vannak bolydulva.
Pedig már éppen azon voltam az előbb, hogy akkor tehát törlök, elsősorban mindent, amire nincs égetően szükségem, aztán még törlök pár olyan domain-t is, meg amit találok, amit ugyan kifizettem és elég volna nem megújítani egy év múlva, fél év múlva, csak hagyni, hogy lejárjon.
De én törölni akartam most azon nyomban, hiába mondja az anyukám, hogy ne tegyem. Mert törölni jó. Semmihez nem fogható érzés. Próbáljátok csak meg egyszer.
Julie, kicsim, a YouTube ezek után a sorok után minden bizonnyal úgy eldugja majd a Creative Commons – videóidat, melyeket nemes szívvel osztottál meg a népekkel, használják bátran; úgy el fogja dugni pillanatokon belül, hogy nem csupán mások, de te magad sem találod majd meg!
Szóval olyan nincs (miért lenne??), hogy az itt közzétett sirámomat valaki elolvassa és már intézkedik is.
Ugyanakkor az oldal(ak) begyorsult(ak), ez ténykérdés. Lehet, hogy holnap vagy holnapután már nem lesz ilyen (magyarként nekem van egy ilyen erős sejtésem), de most normálisan működik. Ahogy azt mindig is kellene.
Mi lehet tehát az oka?? Semmi más, mint hogy ez, a meglehetősen csekély látogatottságú (az elmúlt egy hónapban pontosan 107 látogatót vonzó) iromány, mely életem nem első, ugyanakkor nem is utolsó blogja, ez az elhanyagolt lapocska, amelyre még annyi figyelmet sem fordítok, hogy egy-két linket kitegyek (például a korábbi problémáét, mely varázsütésre megoldódott anno), szegény pára, hol nem vesződök közbevetésekkel, inkább használom a prosztó zárójeleket, ez a szegény kis blogocska nem más, mint a legkisebb királyfi.
Aki megevett egy aranyhalat!!!
Lefordítom akkor ezt most. Úgy látszik, itt bármit kívánok, az teljesül, de nyomban. Vagy legalábbis hamarosan, mert egy kis átfutás mindennek kell.
Örömömben tehát elárulok nektek két (2) kulisszatitkot.
1. Az egyik, hogy az ilyen szavakat, mint a „például” nem írom le minden egyes alkalommal, ráadásul alkalmazhatnám csupán a rövidítést is. Csakhogy ez itten már irodalom, és gondolni kell arra, hogy mi lesz egyszer, ha mégis kiadják véletlenül? Mármint nem én, hanem rendesen: úgy, hogy fizetnek is érte?? Olyankor aztán marhára fontos a terjedelem, ezért is írom – előrelátásból – betűvel az évszámokat, és ezért is van hatalmas gondom azzal, hogy kétezer-tizenegy. Napokon belül olvashattok erről részletesebben a Zalaország blogon.
2. Az én anyukám, aki máskülönben az utóbbi időben egy igazi netnagyi lett, most itt áll a vállam felett és figyeli az alkotás folyamatát. Nem mintha különösebben érdekelné, csak néhány napja – szerinte – igen cudar dolgokat írtam szintén a Zalaország blogon. Most próbálnám meg csak, biztos a fejemre csapna!
Egyebekben jól vagyunk; az egészség rendben és igyekszünk is vigyázni rá, amennyire lehet; én vagyok a család pénztárnoka és a mutatók alapján nehezen hiszem, hogy ennél többre, mint amink most van, szükségünk lenne vagy valaha is szükségünk lehet: ezzel nem azt mondom, hogy nem lesz ennél több pénzünk, mert akkor mi a fészkes fenének dolgoznék, hanem hogy nekünk elég az is, amennyi most van; mindenek előtt pedig remekül érezzük magunkat, boldogok vagyunk és azt hiszem, ez mindennél fontosabb.
Viszont… Gyerekkoromban volt egy zöld billencsem, erős műanyag, végtelenül strapabíró, hatalmas nagy, fekete kerekekkel. Hitvány utánzatot még csak-csak, de olyat mint az volt, olyat kapni ma már nem lehet!
Az egy dolog, hogy mi itt fenn kuruttyolunk a muterral (Európában vagyunk most, hajnali két óra múlt hat perccel), ám reggel ettől függetlenül ébred az unoka könyörtelenül. Nem alhatunk tehát délig, igaz, az anyukám soha nem is szokott.
Addig van idő. Reggel hét óra hat percig. 5 teljes óra az. De akkor, legkésőbb akkor itt legyen nekem az a zöld billencs a küszöbömön!!!!