L.K. Roll

Holnap indulok Moszkvába, és ez az út – az utolsó – rövid lesz. Egy hét, másfél maximum. Ugyanakkor pörgős, intenzív, komoly tétre menő.

És iszonyatosan nagy gáz.

Vágjunk akkor bele! Vizsgáljuk meg először a mérleg egyik serpenyőjét.

Ha oroszokkal akarsz üzletet kötni, legelsőbb is két alapszabály van. Az egyik, hogy soha ne menj egyedül. A másik, hogy korrekt, fix összegért vállald a lebonyolítást, vagyis soha ne utazz a bonusra, mert ha erre rájönnek, rögtön tudni fogják, hogy a szándékod velük szemben… fogalmazzunk így: nem nemes.

Én egyedül megyek. És jutalékra (bonusra) hajtok, mert nincs időm húzni–halasztani a dolgot; nekem az a pénz kell, mind kell, most kell és nem érem be kevesebbel.

De nem csupán e két alapszabályt szegem meg ezúttal. Hanem ami a bizniszben létezik, az összeset. Beszéltem valakinek az útról. Kívülállónak, olyasvalakinek akiben vakon megbízom – de akkor is megszegem. Máskor soha nem tettem volna ilyet. Most meg még írok is róla… Lássuk, mi van még? Nincs helyismeretem. Illetve annyit már megnéztem, hogy hol van a követség. Az amerikai, természetesen. Nincs kapcsolati tőkém, s igazság szerint ennyi idő alatt azt sem volt időm feltérképezni, hogy Oroszországban ki van kivel. Jó, nagy vonalakban tudom, ezt mindenki tudja, de ezeket a viszonyokat a legapróbb részletekig ismerni kellene. Én meg még csak a kis vonalaknál sem tarok.
Hiányos a nyelvismeretem. Valóban: már 18 évesen megcsináltam a felsőfokút oroszból. Négy ötös, egy négyes. És azzal kész. Így az egyetem(ek)en automatikus beírták az ötöst. Nem kellett tanulnom legalább. És én nem is vesződtem tovább vele. Ennek megfelelően azokban az években a nyelvgyakorlás kimerült abban, amikor esténként kijöttem a Rockyból és a szovjet himnusz énekeltem hót merev részegen, hogy azt mondja: szojuz nyerusímíj reszpublik szvabódi… A későbbiekben pedig, néha, amikor összefutottam valahol egy ruszkival, hát kedélyesen elcsevegtünk angolul, közben többnyire elkezdtünk vodkázni és végezetül együtt nyomtuk a szovjet himnuszt hót merev részegen, hogy azt mondja, második sor, szplatyíla na véki vilíkaja rusz! És igen, elvitathatatlanan érdemem, hogy az idők során, egészen pontosan néhány évvel ezelőtt elolvastam Bulgakov „Mester és Margaritáját” oroszul. Ма́стер и Маргари́та. Csakhogy ez a „néhány év” lassan tíz. És előtte legalább ennyiszer (tízszer) olvastam magyarul. Meg kétszer angolul. The Master and Margarita.

Vizsgáljuk meg akkor most szépen ami még idetartozik. Az előjeleket, az én felkészültségemet és a mögöttem álló csapatot.

Legelsőbb is az előjeleket összegezném egyetlen szóban, de többes számban. Baljósak. Az én életem most valóban rendben van, kirobbanó formában vagyok, mindent megjegyzek, az agyam mostanában mint a penge; van célom, határozott életcélom van és minden azt mutatja, hogy arrafelé is tartok. Csakhogy én kizárólag azt vagyok hajlandó megjegyezni, ami valóban érdekel. Előfordul, hogy még a napokat is összekeverem. Ugyanakkor indulás előtt összevesztem két valakivel, pedig egyikük a legjobb dolgot jelenti ebben a marhára jó életemben. Minden út előtt van egy kabalám. Mindig más és más. Az én kabalám ezúttal az lett volna, hogy az egyik este egy kiskutyának valaki felolvas egy mesét. Amolyan „Moszkvába-utazós-mese” lett volna ez. Nehezen hiszem, hogy ebből jelen körülmények között valami lesz…

Tovább. Arról már szóltam, hogy nincs asszisztensem. Otthagyott. Ennyi év után kénytelen leszek mindent én fejben tartani. Egyszerre akár hét-nyolc dolgot is, úgy, és ezt majd szépen megpróbálom ruszkiból áttenni angolra. Miközben magyarul gondolkodom. Jó, a hivatalos verzió majd már csak angolul megy, de mindenki tudja, hogy a bizniszek 70-80 %-ban az előtte lévő bájcsevejeken, fogadásokon, luxuséttermekben, bárokban, hajókázáson, helikopteres városnézés alkalmából (után) stb. dőlnek el. Röhögni foktok: ezek a szarzsákok ezúttal vadászni akarnak vinni. Engem. Nem tudom, ki-hogy van vele, de én nem tudnék ártani egy őzikének. Ez régen is így volt. Csak ezúttal kurvára nem fogom hagyni, hogy bárki ezt tegye.
Lássuk a tárgyi tudásomat. A technológiát, amit a magam részéről rá akarok sózni ezekre a szegényekre – nem ismerem. A szakszavakat olyan mélységükben nem, hogy a fülem kettéállt, amikor lefordítottam őket angolról magyarra. Gyakorlatilag mondhatnák nekem a világ összes nyelvén, mert soha nem hallottam őket eleddig még. Értelemszerűen: az anyanyelvemen sem. Ebben az egyben biztos vagyok. Minden más bizonytalan. Az egészet úgy képzeljétek el, mintha egy szénbányát akarnék eladni Kentucky-ból (Eastern Kentucky Coal Fields) az oroszországi Moszkvában. Miközben soha életemben nem jártam Kentucky-ban. És most teljesen őszinte leszek. Szénbányában sem. Moszkvába meg most először megyek.

Mondjak végre valami kiemelkedőt? Lássuk akkor a mögöttem álló csapatot! Nos, igazán kivételesek, annyi szent!! Merthogy ekkora amatőrökkel én még soha, soha, SOHA ebben a büdös életben nem dolgoztam együtt!!! Ez is egy alapszabály máskülönben, amit megszegek. Ha észreveszed, hogy amatőrökkel van dolgod, azonnal pattanj, még ha Salamon király kincsét ígérik is neked. Nehéz ezt, nehéz néha, magamról tudom. De máskor ilyenkor elég volt csak arra gondolnom, hogy a Salamon nevű valóban gazdag volt, de Sába királynőjének ugyanakkor szőrös volt a lába… És már tapostam is, mint a szél!
Elképesztő. Csak egyetlen példát. Van ez az aktus, és most kivételesen nem a nemi aktusra gondolok. Szóval, ősi és kicsikét már nagyon idejétmúlt dolog ez, de valamiért ragaszkodnak hozzá a népek és így dívik még ma is. Fax ide, fax oda. A biznisz vége felé, ha addig minden jól megy, Moszkvában a hatalmasok rábólintanak. Megy a fax tehát L.A.-be. Eddig rendben. Csakhogy erre azt mondja a főnök, hogy ő bizony a Missouri állam béli St. Louis-ban lesz azon a napon. Meg úgy egyáltalán: mindig, hiszen igazából ott él, ott van a háza, a családja és így tovább. Az ország közepén. A cége meg Los Angeles-ben. Mondom neki, ugyan menjen már át az ügyvéddel arra a pár napra L.A.-be. De valahogy csak nem akarja.
- Mi a fészkes fenéért nem utaztok le arra a kis időre Calibe? Napsütés, pálmafák, Long Beach, spanyol ajkak, szilikon mellek… – javasolom. De nem, nem és nem. Aztán csak kiböki végül:
- Félek…
Kezd gyanús lenni a dolog. Megnézem a Street View-n. Valóban, a cég a Melrose-on van, de könyörgöm, nem egészen egy mérföldre a skid row-tól! Egy ekkora volumenű ügyéletnél nem tellett arra, hogy ne a legsötétebb nyomornegyedtől egy köpésre béreljenek irodát! És mi van, ha a ruszkik is megnézik? Jó, ők többnyire a Yandex-el böngésznek, de hát akkor is, bizonyára ismerik a Google-t, meg úgy általában véve: használják az Internetet… Arról nem is beszélve, ha valami ismerősük éppen Los Angelesben jár és csak beül egy taxiba és bemondja a címet. Mint mondjak, egy életre szóló és felejthetetlen városnézésben lesz része, annyi szent.
Az irodát áttelepíteni idő már nincsen, különben is komolytalan lenne, így kínkeservesen ráveszem a palit, hogy arra a pár napra az ügyvéddel együtt költözzenek be. Szó szerint, mert azon a környéken ők kimozdulni nem nagyon fognak, ebben egészen bizonyos vagyok.
- De aztán ne sokat szarakodjatok a faxszal! – szólok rá végezetül. Ezt bárki más értené.
- Á dehogy! Amint megjön, már küldjük is vissza! – válaszolja büszkén.
Ekkor egy pillanatra melléteszem a telefont. Innen nem érném el a falat, úgyhogy egyet lépek jobbra és szépen, ütemesen elkezdem beleverni a fejemet. Anyám résztányérja éppen leesni készül felettem, amikor kezd gyanús lenni a dolog, másodszor immár. Úgyhogy abbahagyom, felveszem a kagylót, és higgadtan megkérdezem:
- A faxotok új? Működik?? Be van üzemelve???
Aztán persze elmagyarázom, amit még egy kisiskolás is tud, hogy faxolni pedig a következőképpen kell. Megérkezik a fax. Amint tudják, átnézik. Aztán megvárják szépen a reggel kilencet (Amerikában akkor van munkakezdés.) Majd megvárják a tíz órát. A ruszkikban ekkor elkezd gyűlni a feszültség. Negyed tizenegy. Semmi. Fél tizenegy. Dettó. Háromnegyed. Még mindig semmi. Csak nincs valami baj?? És ekkor, mielőtt továbbgondolnák, mondjuk 10:52 AM – küldik a faxot. Úgy fognak örülni az oroszok a bizniszüknek, mint majom a farkának.

Játszottam már ellenszélben, voltam reménytelen helyzetben, de ez most nem olyan.

Most a kivitelezhetetlenre vállalkozom és minimum egy orkán erejű légáram az, ami közben az arcomba vág.

És mindezek során tökéletesen egyedül vagyok.

„Kijárat nélkül, háttal a falnak, fegyver a kézben, úgy várok rád.” – így mondja a dal.

Én fegyvertelen vagyok és nem várok senkitől semmi jót. A többi stimmel.

Először úgy képzeltem, hogy ez a tárgyalássorozat a helyzetet, a felkészültségemet és az összes többi fent vázolt tényezőt tekintve kicsit olyan lesz, mintha egy ősi, imbolygó inka kötélhídon kellene átkelnem egy hatalmas szakadék felett. A jó benne az, hogy nem látom magam alatt a mélységet, hiszen be van kötve a szemem. A rossz pedig, hogy ily módon, a lábammal kell kitapogatnom, hogy hol vannak elkorhadva és hogy hol hiányoznak a pallók?? Annyi baj legyen: a rutin majd átsegít.

Ám nem így van. A helyzet az, hogy ott állok fegyvertelenül, társak nélkül, támasz nélkül, hátország nélkül, teljesen egyedül, egy egész páncélozott hadosztállyal szemben, és én marha, ahelyett, hogy feltenném a két kezem, rohamot vezényelek és rohamra is indulok. Egymagam.

Így vagy úgy: ez a biznisz a fejemre száll, és bélyege örökre rajtam marad.

Ha bejön, istenkirály leszek, ez a minimum.

Ha pedig nem, hát akkorát bukok, mint Rottenbiller, aki – állítólag – éppen kártyakeverés közben halt meg.

És akkor abba most inkább ne is gondoljunk bele, hogy mindezt Oroszországban teszem.

A mérleg másik serpenyőjében pedig annyi van, hogy igenis jó ember vagyok (helyesebben az lettem); hogy van egy igaz barátom, s ez a mi munkánkban párját ritkítja (bár tény, hogy az én legjobb barátom történetesen egy kutya, de ebbe most ne menjünk bele); hogy Jézus megtalált (ő – engem, mert én bizony nem kerestem szegényt); és valamit számít az is talán, hogy azt a pénzt eszem ágában sincs megtartani magamnak, hanem egy árvaháznak adom.

Hát, így volnánk.

Holnap indulok Moszkvába.

Nem ma kezdtem. „Hosszú az út, amíg idáig elérsz” – ezt is egy dal mondja. Hosszú, valóban. És nekem ez most az utolsó lesz, hosszú ideig az utolsó; az utolsó, mielőtt elkezdem új életemet. Most erőt gyűjtök, bátorságot merítek és igyekszem nyugodtan felkészülni bármire, mielőtt odaérek. Aztán csak leszállok lovamról, kikötöm a veranda korlátjához, gúnyámról lesöpröm a vándorlás porát, csizmámat egykedvűen a földbe veregetem, majd felmegyek a két korhadozó lépcsőfokon, szétlököm a western ajtót és úgy, ahogy érkeztem: magányosan és fegyvertelenül lépek be a füstös ivóba, a rosszarcú haramiák közé.

Hát akkor, lássuk Uramisten, mire megyünk ketten??